^
Termékek
Támogatás
Frissítés
Kapcsolat
Árlista
Kottagrafika
Link

I/1 I/2 I/3 I/4 I/5 II/1 II/2 II/3

 

2. A hangszeres zene notációi.
Tabulaturák, különböző hangszerekre írt notációk, partitúrák

A 16. sz.-ban a többszólamú zene igen magas szintre jutott. A kialakult zenei szerkesztési módszereket a zeneszerzők továbbfejlesztették, több új műfaj is született, mint például a madrigál, ami jelzi a világi zene térhódítását. A világi, sok esetben népi hatásokat hordozó "tánczene" egyre fokozódó népszerűsége - amely szoros kapcsolatban volt a kor szellemi, művészeti irányzataival: a humanizmus, a reneszánsz, illetve a század második felében a reformáció kibontakozásával - a hangszeres zene fejlődésére is erősen hatott. Egyidejűleg a hangszerek családja több új taggal bővült, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a hangszerépítésben az addigi alaptípusokat továbbfejlesztették, illetve a hangszerépítéssel is törekedtek a hangszínek tudatos kihasználására. Ebben a korban kezdődött el sok hangszer mai formájának kialakítása, a hangszercsaládok differenciálása, bár ez a folyamat még hosszú ideig eltartott, de mindvégig szorosan összefüggött a zenei kifejezésmód által támasztott igényekkel.
A hangszer a század elejéig elsősorban az ének kíséretéül szolgált. Ilyen esetek a lejátszásban nem okoztak különösebb gondot, mert rendszerint a polifon vokális zene menzurális notációját használták. Ez az éneklő, cifrázó, díszítő, többnyire egyszólamú játékra alkalmas hangszerek számára teljesen megfelelő volt. Nem okozott különösebb gondot a többszólamú (akkordikus) játékra alkalmas hangszerek számára sem, ha azok pusztán csak az énekelt dallam kíséretét játszották. A kor zenészei azonban hamar felismerték hangszereik önálló, többszólamú játékra alkalmas tulajdonságait és megpróbálták a többszólamú éneklést csak hangszeren "leutánozni", illetve az énekelt zene kíséreténél is tudatosan alkalmazni a polifóniát, sőt az énekelt szakaszok közé önálló hangszeres zenei részeket is beiktattak. Kezdetben a hangszereken többnyire rögtönözték a dallamot, így az írásban rögzített szólam - amely vagy az énekelttel egyezett meg, vagy a rögtönzések kiindulópontjaként szolgált - csak kis része volt annak, ami a valóságban elhangzott. Ugyanakkor önálló, csak hangszeres többszólamú művek is születtek és virtuóz hangszerjátékosok is feltűntek. Így hamar szükségessé vált, hogy a hangszeres zene számára is kialakítsanak a hangszer tulajdonságaihoz és a különböző hangszereken való játékmódhoz igazodó lejegyzési formát.

Pengetős hangszerek notációi

A többszólamú játékra legkedveltebbek és legalkalmasabbak alapvetően a pengetős (lant, gitár) és a billentyűs (orgona, virginál, csembaló) hangszerek voltak. A notáció fejlesztése is ezekhez kapcsolódott. A menzurális lejegyzés a dallamvonalat a hangok elhangzásának időrendjében, horizontálisan (vízszintesen), szólamonként külön-külön rögzítette. A hangszeres kíséretben, vagy a szólódarabokban a zenész számára a helyes együtthangzás (a harmónia) érdekében a különböző szólamokban elhangzó hangok meghatározott, azonos időben történő lejátszása vált elsősorban fontossá. Ezt a vertikális (függőleges) lejegyzéssel tudták csak elérni.
Amikor tehát a zenész a szólódarabot rögzíteni akarta, egy lapra, azaz tabulára kellett írnia. A tabulára írt notáció a korálkönyv-notálástól való megkülönböztetést jelentette, mert a tabulán a kompozíció különböző szólamait mindig függőlegesen rögzítették. Ez a notációfajta a tabulatúra, amely a 16-17. sz. jellemző hangszeres lejegyzési módja volt. (A név jelentése: táblázat.) A tabulatúra eredetileg a szólamok táblázatos csoportosítása volt, mai értelemben partitúraként is használták.
Az egyes hangszerek tulajdonságainak megfelelően többféle tabulatípus létezett, emellett területenként is eltért a lejegyzés módja. Legfontosabb fajtái a lantra, gitárra, orgonára, billentyűs hangszerekre, illetve fúvós hangszerekre készült tabulaturák voltak.
A hangszeren megszólaló zene hangfekvése függ a hangszer építésmódjától és az egyes húrok (sípok) egymáshoz való hangolásától, ezért a zenész számára azt kellett rögzíteni, hogy a meghatározott hangokat hol kell megszólaltatni: a fogólap melyik részére, vagy melyik billentyűre kell ujjait helyezni. A tabulaturák ezért nem a hangjegyképet, hanem a hangoknak megfelelő hangszerfogások helyét jelölték.
A lanttabulatúrák vonalrendszere - a manzurális írásmódtól eltérően - a lant húrjainak sorrendjét jelölte. A vonalakra írt számok vagy betűk fogásokat, illetve fogáshelyeket jelentettek. A különböző európai népek eltérő rendszerű tabulaturákat használtak.
A német tabulaturák vonalrendszer nélküliek voltak, szám-, betű- és ritmuskombinációval. Az apró gyors ritmusértékek jelzését a zászlók, illetve gerendák számának növelésével érték el. Az ábra első sorának végén látható jelet (Fermata) a megnyújtandó hang megjelölésére használták.
A francia rendszer általában ötvonalas (esetenként hatvonalas), betűjelzéses tabulatúra volt. A betűjelek alatti pontokkal a játáktechnikára adtak utasításokat, ferde vonallal jelezték az egyes hangok vagy akkordok kitartását. A példán a sor elején látható (Alla breve) ütemjelzéssel az egész műre érvényes páros lüktetést adták meg. Az akkordok nyújtására egyéb jelzéseket (pl. íveket) is alkalmaztak.
Az olaszok a franciáktól abban tértek el, hogy hat vonalat használtak, a húrrend fordított volt (itt a legalsó vonal a legmagasabb húrnak felelt meg), és betűk helyett számjelzést alkalmaztak.
A spanyol tabulaturákban a francia húrrendet használták, de olasz számjegyes notációval. A példa többszólamú ének lantkísérettel, az énekszólamot menzurális hangjegyírással jegyezték le.
A gitár játéktechnikája a lanthoz hasonló, így minden további nélkül bármelyik lanttabulatúra rendszer alkalmazható volt a notálásra. A gitárt azonban elsősorban akkordjátékra használták a korabeli táncok kíséretéhez. A lejegyzés egyszerűsítése érdekében gyorsírásokat találtak fel, melyekben egyetlen betű, vagy jelzés segítségével 1-5 szólamot (hangot) átfogó akkordot tudtak ábrázolni.
A cimbalom- és citeratabulatúrákban vonalrendszeren, vagy anélkül számokat, nagy- és kisbetűket használtak, melyekkel fogáshelyeket, illetve hangnevet jelöltek.
Az említett típusú tabulatúrák megkönnyítették a zenész számára a művek lejátszását, mivel a hangjegyolvasás ismerete nélkül is megtalálhatták a hangszeren a kellő fogásokat (hangokat). A tabulatúrajelekből azonban nem, vagy csak nagyon nehezen tudták nyomon követni a dallamvonalat. A hiány főként akkor okozott nehézséget, amikor a zenész éneket kísért, vagy az akkordikus játék mellett önálló dallamot is megszólaltatott. Ennek megoldására a dallamszólam lejegyzésére kiegészítésként a menzurális hangjegyírást, a kíséretre (vagy akkordra) a tabulaturát alkalmazták.
Ha nem kombinálták menzurális notációval a tabulaturát, akkor a ritmus külön jelzést igényelt. Ezt a tabulatúra fölött egységesen, a menzurális hangjegyírás értékjelzéseire kialakult formában, többnyire fej nélküli szárakkal írták le. Amikor több azonos kisebb értékű hangjegy állt egymás mellett, akkor azokat a zászlók számával megegyező vízszintes vonallal kötötték össze ( ez a mai hanggerendázás első előfordulása).
Jelentős újítás volt a notáció fejlődésében, hogy a tabulatúra-lejegyzésmódban a menzurális írást megelőzően már a 16. sz.-ban rendszeresen alkalmaztak ütemvonalakat. Erre azért volt szükség, mert a tabulatúra önmagában mind a dallamvonal, mind a ritmus változásainak visszaadásában pontatlan volt. A pengetős hangszereken megszólaltatott hangok időtartama, csengése viszonylag rövid ideig tart és hosszúságuk meghatározatlan. A dallam és az akkordok összecsengéséhez azonban biztosítani kellett, hogy minden a megfelelő időpontban, egyszerre hangozzék el. A zenét ezért lejegyzéskor egyenlő időtartamú szakaszokra bontották, és a szakaszokat a vonalrendszert függőlegesen metsző rendező, azaz ütemvonalakkal választották el egymástól. Az ütemvonalak használatát a menzurális lejegyzéssel kombinált tabulatúrákban a menzurális sorokra is kiterjesztették. A lanthúr gyors pendülése miatt csak ritkán szólaltatott meg semibrevisnél (Semibrevis) nagyobb értékeket, ezért az ütemek a zene lüktetésének megfelelően két, vagy három brevis (brevis), (semibrevis) időegységet foglaltak magukban. A lejegyzés egyszerűsítését és az olvasás könnyítését szolgálta, hogy a páros ütemezésre vonatkozó jelzést, amennyiben az a mű egészére kiterjedt, az első sor elejére kiemelték.
 
KÉPEK:    1  2  3  4  5  6  7  8
  1. Okeghem: Missa c. műve (Részletek)
  2. Bakfark Bálint lyoni lantkönyve
  3. Bakfark Bálint lyoni lantkönyve, átdolgozott kiadás
  4. Angol tánc (Allemande)
  5. Olasz tipusú, szedett és nyomtatott lanttabulatúra
  6. Szedéssel előállított, nyomtatott számjegyes tabulatura és menzurális notáció kombinálása
  7. Gitárzene gyorsírásos lejegyzése
  8. Szedett és nyomtatott cimbalomnotáció 1576-ból

 

Billentyűs hangszerek notációi

A billentyűs hangszerekre, mint például az orgona, virginál, csemballó, alapvetően háromféle lejegyzésmód ismeretes.
A számjegyes notációt a 16. sz.-ban főként az ibériai félszigeten és Dél-Itáliában használták. Elvében és formájában megegyezett a lantra alkalmazott lejegyzési móddal. Tartalmában azonban lényeges különbség volt. A billentyűzeten a légmélyebbtől a legmagasabbig minden egyes hangot (húrt) 1-től 42-ig külön számmal jelöltek meg. Ezáltal a jelölés nemcsak a hang megszólaltatásának helyét (billentyűt, húrt, sípot), a fogást jelentette, hanem egyértelműen meghatározta magát a hangot is, ami által a dallammozgás is egyidejűleg pontosan követhető volt. Ezt a lejegyzésmódot a 17. sz. végéig alkalmazták.
A számjegyes tabulaturákkal egyidejűleg északon, a német területen és hatókörzetében (Lengyelországban, Magyarországon, Skandináviában) a billentyűs hangszerekre betűkkel való jelölést használtak, ami a hangmagasság meghatározásánál a 14. sz. elejéig, egyes esetekben még korábbi időkig nyúlik vissza. A lejegyzés a játékos számára így szintén fogásjelként volt olvasható, de ugyanúgy, mint a számjegyes notációnál, a fogásjelek egyúttal hangjelek is voltak, ezáltal az előadó az olvasásával egyidejűleg hangzásképet is alkothatott magának. A megmaradt kéziratokban a 16. sz. kezdetéig a felső szólamot többnyire menzurális hangjegyírással jegyezték le (ez szintén megegyezik a lanttabulatúrák énekszólammal kombinált gyakorlatával), de a későbbiekben - minden bizonnyal a nyomtatástechnika alkalmazása miatt - már kizárólag betűket használtak a tabulaturák írásánál.
A hangmagasság megváltoztatását jelölő módosítójelek kivétel nélkül a felemelt hangra vonatkoztak. (Módosítójelek a hang magasságát megváltoztató írásjelek. Az egyszerű jeleket és alkalmazásuk rendszerét már a 12-13. sz. folyamán kialakították, bővített változataik 1700 körül váltak használatossá. Kezdetben a jeleket közvetlenül a módosítandó hangjegyek elé írták, később a kottakép jobb áttekinthetősége érdekében a jelek érvényét először az egész ütemre, majd a 18. sz.-ban már az egész műre is kiterjesztették. A módosítójeleket mindig a sor elején, az ütemjelzés előtt tüntetik fel, a művön belül csak akkor alkalmazzák, ha az alaphangnemtől eltérő hangmódosítás szükséges.)
A billentyűs tabulaturák ritmikai jelölése az eddig említettekkel megegyezett. Ezt az ún. "német orgonatabulatúrát" gyakran használták - főként egyházi zenedaraboknál - partitúrakészítésre is. (Partitúra, vagy vezérkönyv a többszólamú énekkari, zenekari művek olyan lejegyzésmódja, melyben minden egyes énekszólam, illetve hangszercsoport előadnivalója úgy kerül külön sorba, hogy az egyidejű szólamok pontosan, hangról hangra egymás alatt vannak.) A billentyűs hangszerek betűnotációinak visszaszorulása egyes területeken már a 17. sz. kezdetén megindult, de Észak-Németországban és Skandináviában egészen a 18. sz. kezdetéig általánosan használatos maradt, majd itt is felváltották a hangjegyes notációformák.
A menzurális hangjegyek használata a billentyűs hangszerekre való lejegyzésre a 14. sz.-ig nyúlik vissza, bár legrégibb dokumentumai csak a 16. sz. elejéről valók. A hangjegyek alakilag azonosak a kóruskönyvekben és partitúrákban a 15. sz. közepe óta használtakkal.
A kezdetben előforduló rombusz formák a kéziratos tabulaturákban rövidesen alaki formaváltozáson mentek át, megjelentek a kerek, vagy ovális kottafejek. (Kotta: a latin quotából származik, jegyet, jelzést, hányadot, számjelzést jelent. A 16. sz.-tól az egésznél kisebb értékű hangjegyekre alkalmazták. Mai értelemben minden hangjegyírással rögzített művet így nevezünk. Első jelentésében az építészeti szaknyelv ma is használja.) A kerek hangjegyformák kialakulását minden bizonnyal az írás megkönnyítése és meggyorsítása váltotta ki. (A nyomtatás feltalálása előtt például egy kvadrátírású Graduálé másolása legkevesebb, mint egy évet vett igénybe!) A nyomdai úton sokszorosított művekben azonban a szögletes hangjegyformák még a 17. sz.-ig megmaradtak. A billentyűs tabulaturákban az alkalmazott hangjegyértékek használata - a menzurális notációval ellentétben - egyértelművé vált: ezekben minden egyes hangjegy általában két kisebb értékre bontható, a hármas bontást külön kellett jelezni.
Míg a többszólamú hangzás nyomon követése a számjegyes, vagy a betűjelzéses lejegyzéssel a partitúrákban nehézkes volt, addig a menzurális notációból átvett vonalrendszer alkalmazásával a hangjegyes tabulatúrákban minden szólam és az együtthangzás is pontosan követhetővé vált. A vonalszámot illetően a 17-18. sz.-ban még több változat figyelhető meg.
A máig használatos két (vagy több), egyenként ötvonalas (szisztéma) rendszer legkorábbi előfordulása az 1530-as évekből származó francia tabulaturákban található meg. (Szisztéma - görög eredetű szó - a mai szaknyelvben magát az öt vonalat jelenti.) Ez a forma a francia billentyűs-, hangszeres zene széles körű befolyására egész Európában elterjedt és 1700 körül szinte teljesen kiszorította a zenei gyakorlatból a többi tabulatúra-rendszert. A francia ötvonalas rendszer általánossá válása előtt például az olasz tabulatúra vonalszáma változó volt, az alsó szólamokban általában több vonalat használtak, mint a felsőben (pl. 5/6 5/8 6/7 6/8 vonal). Az angol-holland notálási módban a kezdetben változó vonalszám a későbbiekben rendszerint 6/6 lett.
Az orgonán, ahol a pedálok külön, önálló szólamjátékot tettek lehetővé, a pedálszólam lejegyzése megoldandó kérdés volt. Kezdetben a billentyűkön játszott szólamok menzurális lejegyzése alatt a pedálszólamot betűkkel, illetve betűjelzésekkel notálták. A későbbiekben gyakran előfordult, hogy az ún. obligát pedálszólamot ("kötelezően lejátszandó, nem elhagyható") vörös színnel emelték ki. Erre példát J. S. Bach és kortársai kéziratában láthatunk. A háromszor ötvonalas rendszer alkalmazása először a 17. sz. végén, francia orgonakönyvekben jelent meg olyan zeneművekben, melyekben egyidejűleg több billentyűzeten kellett játszani. Ez a forma a pedálos darabok lejegyzésére csak a 18-19. sz. folyamán vált általánossá.
A kor - a barokk - gazdagon díszített, szövevényes, nagy dallamíveket is átfogó muzsikájában a lejegyzés számára már nem lett volna elegendő az ötvonalnyi hangterjedelem, ezért a sok segédvonal elkerülésére inkább a gyakori kulcsváltást alkalmazták. (A kulcs betűkből alakult betűhangjelzés, melynek feladata, hogy a hangok pontos magasságát megjelölje. A gregorián lejegyzésben a 10-11. sz.-ban erre még csak színes vonalat használtak. A kulcsok állandó használata a többszólamú, kíséret nélküli éneklés lejegyzésében már a 16. sz.-ban általánossá vált.) Az alsó szólamokban rendszerint az F és C kulcsot (mai formájában F kulcs, és C kulcs a felső szólamokban általában C, a későbbiekben a G kulcsot (francia hegedűkulcs, azaz violinkulcs Violin kulcs) alkalmazták. Ez utóbbi csak a 19. sz.-ban vált végérvényesen használatossá.
A zenében, különösen a társas zenei műfajokban az 1600-as évektől kezdve egyre nagyobb szerepet kaptak a billentyűs hangszerek. Az előadásokat az orgona vagy csembaló vezette be, és nem sok idő múlva a házi zenélésben is a billentyűs hangszerek vették át a vezető szerepet a pengetősöktől. A komponista sem elsősorban énekes már, hanem többnyire orgonista. Így nem csoda, hogy fokozatosan valamennyi hangszeres és vokális zene számára a billentyűs hangszerekre, a 16. sz. folyamán kialakított notációs mód vált érvényessé.
Az orgonistáknak, ha nem közvetlenül a kóruskönyvből, vagy az egymás mellé állított szólamkönyvekből akart játszani, át kellett írnia a kompozíciót saját hangszerére. Így a szólamok számának és a különböző hangszereken játszók létszámának növekedése elvezetett a partitúra kialakításához. Először többnyire egy ún. Partitura d" Organót, azaz orgonapartitúrát állítottak össze. Ebben vagy csak a legfőbb, a basszus és szoprán szólamokat írták le, vagy pedig a további szólamokat is feltüntették olyan, több hangszercsoport által játszott művekben, ahol akár 7-8 különböző hangszeres és énekszólam is előfordulhatott. A szólamokat külön vonalrendszeren egymás fölé rendezték, vagy pedig kifejezetten az orgonajáték számára fogásszerűen tabulaturává vonták össze, amelyekből a mai zongorakivonat fejlődött ki. (Ez utóbbi lehetővé tette, hogy a zenemű mondanivalójának lényege orgonán, vagy később zongorán lejátszhatóvá vált.)
A billentyűs hangszerek számára másfajta mód is kialakult a lejegyzés egyszerűsítésére, az ún. basso continuo. Ebben az orgonista előtt már csak a basszus szólam volt; az akkordokat, a harmóniákat számjegyek jelölték. Ezt a ma is használt notációs módot kezdetben szintén partitúrának nevezték.

 

Tartalom     Folytatás